BÁNYA – ÉS BÁNYÁSZSIRATÓ

 

 

 

  Tizennégy évesen – 1960-ban – kerültem a vájáriskolába Tatára. A tatabányai XI-es, majd, a VI-os aknában szippantottam először a bányalevegőbe. Azóta sem tudom elfelejteni a szénpor ízét, a semmivel össze nem hasonlítható illatát. A bánya örökre meghatározta további életem. Negyvenkét évet töltöttem a bányászatban. Akkor, 1960-ban a Tatabányai Szénbányászati Tröszt termelése a 3, 5 millió tonnával a legmagasabb volt a szénbányák életében. Mindezt tizenöt aknából közel tizennégyezer ember termelte ki. Azóta sorra merültek ki a tatabányai aknák, ám csalóka reményként új eocén bányák nyíltak, amelyek botrányosan elúsztak és elvéreztek a gazdaság, a politika és az érdekcsoportok, szervezetek harcában. Egy ideig vergődve, kínlódott a létéért a tatabányai szénbányászat, amely mára már kiszenvedett, meghalt, mert 2004 áprilisában, az utolsó bányában, a Mány I/a aknában is megszüntették a termelést. A szénbányászat végleges leállása előtti napokon – két alakalommal – még utoljára leszálltam a bányába. Végigjártam a vágatokat, a munkahelyeket. Szemükbe néztem a bányászoknak. Csak bizonytalanságot, ürességet láttam. Ezek már nem a jövőbe tekintő, bizakodó hős bányászok. Megvert, a társadalom által lesajnált, kivetett, eltartottnak kikiáltott, a bányához utolsó percig ragaszkodó, kitartó és hű szénporos arcú embereket láttam, akik már nem bíznak a jövőben. A bányában meghalt, megrokkant pajtásaim vádló tekinteteit vélem villanni az omlásból. Megtelt a lelkem kesernyés, szénporos, izzadságszagú bányalevegővel. Fényképezőgépemmel és az érzékszerveimmel rögzítettem az agyamban, a szívemben a tatabányai szénbányászat még élő, vergődő, utolsó pillanatait. A ventillátorok dobhártyát szaggató zúgása, a gumiszalagok görgőinek nyikorgása, fejtőgépek zakatolása, a bányászok keserű, de görcsös beletörődése munkájuk elvesztésében, a lebegő bizonytalanság, a kényszernyugdíj csapdája, a befelé zokogás vad dühe, a bányabezárást elrendelők közönye, a megalázottak könnye, a megfagyott káromkodás szénszimfóniaként lüktet agyamban. Éget a vájáriskolában bőrömre tetovált bányászkalapács és a köréje írt: Jó szerencsét!

  Utolsó Jó szerencsét! tatabányai szénbányászat, tatabányai bányász pajtások! Értetek kong a lélekharang a szénszimfonikus csendben.

 

  AJÁNLÁS: A bányászelleneseknek, a közömbösöknek, a finnyásan fanyalgóknak, a „polgároknak” talán hangzavar ez a szénszimfónia – és lehet, hogy számukra nem is európai –, de nekünk bányászoknak a velőnkbe maró, sikoltás. Megfagyott kiáltás. Figyelmeztető jel. Te is sorra kerülhetsz! Az évmilliók fogságából kiszabadult szénbe zárt páfrányok, az üledékbe kövült eocén csigák nélkül ma nem lenne élet, így ők sem éltek hiába az ős-óceánban. Hiszem, hogy a bányászok életének, munkájának volt értelme, küldetése ebben a kakofón világban. És ha már a jó szerencse is „elpártolt” tőlünk, legalább te könyörögj értünk Szent Borbála.

 

Ladányi András