HOGY SZÉPBE SZŐTT HITÜNK MEGMARADJON

(Fehér János fotóiról)

 

 

  Elmúlt a húsvét, amely a körzetünkben élő bányászemberek számára korábban egyszerre egyházi és világi ünnep, örömünnep, a felpezsdülő életérzés, a rügyfakadás, az újjászületés ünnepe volt. Az idén azonban nem volt „harmadnapon feltámadok”. Csak „Nagypéntek”. A régi magyar bányavárosok tartozéka, a „klopacska”, a lármafa, akár a kereplő, a szakma rekviemjét károgta a vidéken. Azt hirdette, hogy több mint egy évszázados ragyogás után, Mány 1/A aknán, Mány-Keleten, a tatabányai szénmedence utolsó „végvárában” is leáldozott a bányászat napja, hogy végérvényesen vége a régi bányászvilágnak.

  Testünk zárt. Bőrünk szigorúan elhatárolja, hogy meddig tart az egyik egyéniség, és hol kezdődik a másik, de a léleknek nincsenek ilyen határai. Egymásba olvadunk, egymásban és egymás által lélegzünk. Fehér János, az őrsátor egyik hű katonája, akinek a mindennapi hangyaharcban is van pihenője a szépségek és nagyszerűségek meglátására, arra vállalkozott, hogy fényképezőgépével megörökítse a csodálatos, eltemetett, föl-föléledő emlékeket. Hogy ne felejtsük el azt, ami valaha érintkezett akár csak a lelkünk felületével, is, hogy ne menjen veszendőbe, ami fontos nekünk, hogy ott maradjon hatóerőként, ne csak rejtetten és tudattalanul, de minden pillanatunkban erőt adva.

  A tetőtől talpig és szívében-lelkében is bányász Fehér János fotói, amelyek az alkotó által belülről ábrázolt világot ismerő „beavatottak” számára nemcsak színből, hanem hangból, ízből, szagból és tapintásból is állnak, s – amikor nézzük őket – az öt érzék indukciója kitölti minden, a bányászattal kapcsolatos élményünket, lírai vallomások. Az akna környékét bemutató képeken a messzeség kékre borzong. A jégcsapok a közeledő vég miatt ejtett megfagyott könnycseppek.

  De a fotókat mégsem az elmúlás szomorúsága lengi át. Többségük a teremtés legnagyobb szentségéről, a Munkáról szól. Arról, ahogy a bányász, akinek tűz, víz, levegő és föld hol ellensége, hol igaz rokona, felszínre hozza a kemény, fényes-fekete szenet az Isten rendelése szerint. Nagyon bele lehet fáradni, de jólesik a fáradsága.
  Ott van a képeken a front fővágata, a lejtakna és a munka többi helyszíne is. Csodák vesznek körül bennünket a fotókon: tárgyak, villáskulcsok, csavaranyák, kimustrált, munkában elnyűtt szívlapátok, gumiszalagok, fejtőkalapács. És márkapléh-személyazonosítók. Rajtuk silány szám, de amit jelentenek, egy-egy kis világegyetem. Olyan bányászok megtestesítői ezek a kis fémlapocskák akikben istenien oldódtak meg a legemberibb és legalázóbb igák, akiknek ma is nagyszerű a példasága. Akik több százan ott vannak a maguk hús-vér valójában is a képeken. Lámpás szép fejek. Bányamesterek, főmérnökök, főaknászok, aknászok, vájárok. Munka közben a legszentebb festékkel, az emberi verejtékben oldott szénporral színezett arccal, és az ünnepeken elegánsan, bányász egyenruhában. A szakma nagy öregjei és a fiatalok. Tudják, és tanúsítják, hogy a földi és föld alatti lét legnagyobb célja embernek lenni mindig, minden körülmények között.

  Néhány jó barát elesett már a képeken látható „Nagy Csapatból”. De akik a fotókon ott vannak, valamennyien betöltötték és betöltik tisztüket. Békében, harcban emberek maradtak. Méltó képmásai Istennek, s polgárai a hazának.

  Az egymáson keresztbe fekvő ék és bányászkalapács ezen a kiállításon szorosabban ölelkezik. Lélekben mi is ezt tesszük, mert a hétköznapokban olyan ritkán leljük meg ennyire igazán egymást. Fehér János fotói azt hirdetik, hogy a bányászat virágzás, élet és örök, hogy aki él, az mind-mind örüljön, mert az élet mindenkinek kivételes szent örömül jön. A képek segítenek nekünk abban, hogy szépbe szőtt hitünk megmaradjon. Köszönjük ezt az alkotónak és mindazoknak, akik e kiállítást létrehozták.

Szilvási Csaba