„KI NE FORDULNA SZÍVÉVEL A JÖVŐ FELÉ?”

 

 

  Amikor a Fehér János gyönyörű képeit tartalmazó – a „százhúszat verő”, meleg szívű jó barát, Ladányi András által tervezett és szerkesztett, és Zsirai László költő finom hangú lírai verseivel színesített – „A jövő irgalmáért” című kötet kéziratát először a kezembe vettem, a címadó Váci Mihály-versen kívül Heinrich von Kleist „Wer wendet sein Herz nicht gern der Zukunft zu, wie die Blumen ihre Kelche der Sonne?”, Ahogy a virág kitárja kelyhét a nap felé, ki ne fordulna szívével a jövő felé?– sorai szólaltak meg bennem.

  „A mű kidolgozott képet tár elénk a szó legtágabb értelmében. Ez a kép az analízis számára hozzáférhető, ha felismerjük benne a szimbólumot. Amennyiben azonban nem tudunk benne szimbólumértéket észlelni, ezzel megállapítottuk, hogy – legalábbis számunkra – nem mond többet, mint amennyit nyilvánvalóan mond, vagy más szavakkal, számunkra nem több mint amennyinek tűnik”– írja Carl C. Jung, Gerhardt Hauptman szavaira – „Költeni azt jelenti, hogy a szavak mögött felcsengeni hagyjuk az ős-szót”– emlékeztetve.

  Ladányi András szervező elve az ő hűségről, elkötelezettségről tanúskodó soraiban is felismerhető logikus szerkesztésre törekvés. Ennek köszönhető, hogy a fotók elrendezését sem a szabad, az értelem ellenőrzésétől mentes képkapcsolás, a kötetlenül áradó, csak a hangulati hatás által összekapcsolt képsorok egymásutánisága, hanem a rend jellemzi. A jelképek rendje. A színek, a formák, a tárgyak, az emberek szimbolikájának jól kivehető sora. A múlt színe a fekete. Mert ahogy a „poéta doctus”, a tudós költő egy másik, a „Fekete ország” című versében bemutatott birodalomban, a bánya világában is csak „fekete öröm, fekete gyász, fekete érc és fekete kő és fekete föld és fekete fák, fekete férfi, fekete nő” létezik, mert ez egy „fekete, fekete, fekete világ.”. Belső lényegét tekintve – még ha fehérek vagy színesek is – fekete a könyvben a Szent Borbálát és egy egyszerű bányászt ábrázoló szobor, feketék az emlékművek, feketék Schalkhammer Antal és Gál István képei, fekete a bányász kegyeleti emlékmű nyolc hatalmas kőtáblája, fekete a bányaszerencsétlenségben meghaltaknak az újtelepi temetőben emelt kegyeleti emlékműve és fekete a Bányászati Múzeumban, az 1950-56-ig kényszermunkára hurcolt politikai foglyok emlékére készített rabkapu is.

  A régi Tatabánya, egy letűnt, de bennünk ma is élő világa jelenik meg fekete glóriában. A képek csodálatos színvilága, még a hőerőmű fölött a színek bontója, koszorús leány, Írisz mosolyként megjelenő ég hídja, a jövő irgalmát szimbolizáló szivárvány mögött is ott van a fekete.
  A kötetben a dolgoknak, a szimbolikus tárgyaknak is vannak könnyeik, van lelkük. „Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek, szegekre fölfeszített vértanúk, s mint este egyedül maradt cselédek, sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.”– írja Babits Mihály „Sunt lacrimae rerum” című költeményében.

  Az egyik képen korrózió marta bányászék és kalapács – a múlt jelképe – látható egy rozsdásodó acélgyűrű foglalatában.

  Ördögh Szilveszter ötvenedik születésnapjára írott, „Csikóval jöttél” című versében Juhász Ferenc három „lélek”, a bányaló, a bányász és a költő sorsának hasonlóságát énekli meg. „Csikóval jöttél, én is csikóval, / s most az öregebb szól rád versszóval /mint a bányalovak megvakulnak, /szem-kiszúrtan földben bandukolnak / a Kozmosz is vak lesz Isten-holnap. Mi is húzzuk a szó-csillét csöndben, / botladozva talpfában, szénrögben /, s köröttünk az éjszaka szén-szikla / járatcsövek könny-rügyes vak sírja./ Szilárd tüzet viszünk koporsókban, / vaskerekű fémüst-féldiókban /, hogy ne legyen soha jégkoralkony /, hogy az emberiség meg ne fagyjon! „– írja a szilárd tüzet „vaskerekű fémüst-féldiókban” tologató, a bizonytalan jelen homályában, a talpfabuktatókon botladozó „csillés-költő” a másik „csillésnek”.

  Fehér János egyik megrázó, jelképes képén a csille oldalát lassan benövő vadrózsabokor is a – talán örökké tartó – „jégkor-alkonyról”, Csipkerózsikaálomról suttog.

  A fotókon aknatornyok, aknabejáratok is láthatók. Ahogy a függőaknáról készült képet nézem, Pacsai Imre barátom szavait hallom: „A régi tizennégyesen a függőaknán mentek le a munkások. A tizennégyesen már működött rakodógép is, ami sűrített levegővel működött. Egy kanál volt elöl, e mögé volt téve a csille, ami sínen ment.”– meséli. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület lapjában, a „Bányászat” című folyóiratban mutat is nekem egy ilyen rakodógépet, hogy megfelelő képem legyen róla.

  Imre a XII/a aknán, az úgynevezett „Vadorzón” is dolgozott, ahol már korszerűbb, önjáró biztosítással dolgoztak. Az egykori Vadorzó mellett, amelynek képe szintén benne van a könyvben, a Síkvölgyi tóhoz gyalogolva vagy biciklizve én is gyakran elmegyek.

  Miközben a képeket nézem, kavarognak bennem a szakkifejezések – fúrás, próbafúrás, kutató fúrás, lejtakna, szállítóakna.

  „Az égi istenek szabadságra mentek, és ezalatt a csinált, földi istenek élvezkednek a rombolásban. Négy év alatt több bánya szűnt meg, mint amennyi tíz év alatt létesült az országban” – írta a bányász keresztségben az „Örökmozgó” névre hallgató Bársony László 1992-ben a hűséges védőszent, Szent Borbála tiszteletére rendezett tatabányai bálra szóló meghívón. Bársony igazgató úr, a „Perpetuum mobile”, aki a „hangos”, „ünnepélyes”, „zártkörű”, „látványos” és „kedvünkre való” mulatságnak a fővédnöke volt, már akkor kesergett amiatt, hogy iskolája, a Péch Antal Bányaipari Aknászképző Technikum nevéből rövidesen eltűnik a bányász jelző. Azóta a tatai szénmedencében megszűnt a termelés, s a Péch Antalban az aknászképzés.
  Több mint egy évszázados ragyogás, 110 éves története során 200 millió tonna szén felszínre hozása után, 2004 áprilisában Mány I/A aknán, Mány- Keleten, a tatabányai szénmedence utolsó végvárában is leáldozott a bányászat napja, és végérvényesen vége a régi bányászvilágnak.

  A bányász nem az a fajta ember, akinek a képe együtt nyikorog a csillekerékkel. Mint minden igazán értelmes és erkölcsös ember, mindenféle sorsfordulatot méltósággal visel. Ezt tanúsítja a kötet egyik fotója is, amelyen a Szelim- barlangból felfelé tekintő fülébe a kinti diadalmas élet tombolása harsog.

  Tatabánya orgonaillatú temetői, eget cirógató jegenyéi Fehér János, a fotós lelkében ott élnek, de nemcsak a Gál István-lakótelep, ahol családjával együtt lakik, hanem Tatabánya egészének – a régi bányatelepek hatajtós házaival, a kimerült, elhagyott aknákkal, aknatornyokkal, magasállványokkal, meddőhányókkal is „tarkított”, emeletes házakkal beépített - földje is az ő hazája.

  A Kő-hegy a képeken, a Turul emlékművel és a Szelim-barlanggal, maga a szépség. Az ember lelkében, az égen repülő verssorok énekelnek. Vadludak húznak. Úsznak a habfehér tejtengeren, s lekiabálnak nekünk valamit.

  Miközben gyönyörködöm a fotókban, eltűnődöm, és ahogy Váci Mihály „Vakon is” című versében orrán („Orgona, hárs, az akác illata lobban: – arra az otthon!”), tapintásán („Tíz ujjhegyem ismeri a szomszéd arcán, tenyerében a ráncot”), „belső látásán” („Vakon is, nyomorékul visszatalálnék, honnan elindultam, a küszöbre”), hallásán („A rozs-zizegés, szárnyak suhogása, elmondja: – hol ért az est?”) és ízlelésén („Mint hívő az ostyát – a hazámat nyelvemen ízlelem én”), én is komplex módon fogadom be a velem szinte azonos hazai tájat.  

  Ha az ember a fűből néz fel a fára, az az égig ér, de ha a toronyból, a kilátóról néz le rá, akkor ő maga is odakeveredik a füvek közé. Áldassék a neve azoknak lelkes fiataloknak, akik a Fehér János által több képen is megörökített hatalmas vasmonstrumot, a kilátót a „Vadorzó” a XII/a aknatornyából felépítették, szorgalmas munkával összehegesztették nekünk.

  A tatabányai Kő-hegyen – ahogy János megmutatja - tavasszal is nagyon szép a természet. A szikla vékonyka földeréből kievickélt a szívós páfrány, a köveken pompázik a hegyi moh, fehér és lila virágok illatoznak körös-körül. A hegy irdatlan sziklái közt üdezöld pástok kacagnak. A barlangnál és tőle jobbra, a hegyháton fehérlik a fentről hulló napfényben a mészkősziklás szakasz. Mily tündérmeseszerűen szépek ezek a fehér kalciumkarbonátképződmények! Az ember a képeken nem érzi a keménységüket, ridegségüket, olyan életszerűek, mintha duzzadó fehér jácintok csokra vagy egy csomó tavaszi kelvirág lennének.

  A fotókat nézem, és állok a tatabányai napfényben. Látom a lelkemben, ahogy a távoli hegy lilába borul, és képzeletben szemlélem a mély színeket az égen és földön. Mintha az én érzéseim olvadtak volna rájuk. Elnézek a fényben
fürdő messzeségbe. Alattam a kedves, nehéz illatú erdő. Kitárom karjaimat, mintha magamhoz akarnám ölelni a várost. Jaj, de szép! Jaj de szép! Előttem sistereg a nyárelő minden szépsége. A napfény arany hangyái bizseregve bújnak a bőröm alá. Mily gyönyörűek a távoli hegyek, ahogy még egy kis lilás ködbe vannak ágyazva, mert még mindig nem tépték le róluk az éjjeli takarót a szelek. A világ legszebb helye ez. Ifjú füvek, s nyár-virágok tomboló öröme van bennem. Élek, örülök az életnek, energiákat nyerek, mint Anteusz, új életet kapok a természet őselemeivel, a földdel, a vízzel és a levegővel való fizikai érintkezéstől.

  Ragyogó kék az ég arca, selyemhabos fehér fátyol, csipkés tavaszi mosoly vibrál rajta. Innen fentről a por nem is por, hanem virágpor, ami mézzé válik, és boldog mosollyá a fogcsikorgatás is. Arra gondolok, s ezzel minden bizonnyal egyetértenek a fotóművészek is, hogy a természet mulandó szépsége örökösebb, mint minden, őt megörökíteni akaró művészet.

  János Tatabányát bemutató képei, akárcsak lelkes helytörténész barátom, Gallai Rezső – általam „galladáknak” nevezett – könyvei, amelyek széles műfaji keretébe belefér az elbeszélés, a legenda, a karcolat, a portré és a krónika, és a Nagyné Horváth Eszter által gyűjtött, napjaink nevezetességei, városunk jellegzetes közterei, épületei, templomai mellett a harmincas évek Népházát, a 40-es évek mészkőbányáját, az egykori fatelepet, a régi mésztelepet, a cementgyárat, az egykori állami áruházat is bemutató képeslapjai, azt sugallják, hogy szeretni kell ezt az idén hatvanéves várost, mert minden helység akkor válik otthonná, ha a benne lakók lelke melegíti át.

  A nagy Időhöz képest hatvan év nem több mint egy fuvallat, vagy egy madár lábnyomának hóban felejtett tűnő csillaga. De semmi sem történik hiába. Egy madár röptének is nyoma marad. Hatvan év alatt, ha úgy nézzük, legfeljebb egy homokszemet raktunk fel a tenger ellen, ha másképp, akkor egy csodálatos várost emeltünk az örökkévalóságnak. Krisztust a kísértő felvitte a hegyre, és megmutatta neki a várost. Ezt mind neked adom, ha imádsz engem. Innen a Kő-hegyről, ahol úgy érzem, hogy az Isten tenyerén vagyok, olyan szép látvány tárul elém, hogy nagyon tudom tisztelni az Úr Jézust, aki ellen tudott állni a csábításnak.

  Fehér János képei jóvoltából sok időt töltöttem el a napfényben, a hegyen, és újra gyermek lettem. Ahogy „indulok hazafelé”, gyermekversike-sorokat mondogatok magamban, csengő-bongó szókat, csigabiga-hívogatókat.

  Ladányi András, a könyv szerkesztője, aki eleinte, mint tatai vájártanuló, később pedig, mint végzett vájár is tatabányai bányákban dolgozott, már régóta nem tevékenykedik kétkezi munkásként, János azonban – ha nem is szén- „csak” vízkitermelőként – ma is aktív bányász. Szénbányászként Mány- Keleten dolgozott. Akik ott fejezték be, vele együtt több, mint bányászok: „mány-ászok”.

  András is, János is tudja, mert a vérükben van, hol kell megmarkolni a szívlapátot, hogy kell egyetlen rántással visszadobni a kisiklott csillét.
  Zsirai Lászlónak, aki nem dolgozott ugyan a föld alatt, „csak” több bányászati újság munkatársa volt, „belső ihletettség”, finom hangvételű sorainak tanúsága szerint szintén nem idegen a versei által „verbálisan is színesített” Fehér János-albumban ábrázolt világ. 

  „Szeretek köztetek élni, emberek”– írja „A jövő irgalmáért” című versében Váci Mihály. Az azonos című fotóalmum címlapján egy kisfiú álldogál a bányászmártírok névsorát tartalmazó kő előtt, az egyik belső képen pedig, a kegyeleti emlékmű mellett két kisgyerek bámészkodik, egy szöszke és egy barna, szöghajú. Ők a jövő.

  „Sötét a bánya, de égnek benne mécsek, sötét az éj, de égnek benne csillagok”– írja Petőfi. Gál István és Schalkhammer Antal, a „fáklyák” és a hétköznapi munkások, a „lámpások” és „mécsesek” alakjában benne lévő „világítótestek” játsszák a könyvben a főszerepet.

  Fehér János egyik – dolgozó munkásokat ábrázoló – fotója a Dobroszláv Lajos „Műszakváltás Tatabányán” című képének előterében álló, gumicsizmás, kobakos, lámpás bányászt idézi, csakhogy az ő bányászainak nem penészvirág- sápadt az arcuk, mint a festményen látható munkásé, hanem rózsásan piros, egészséges. Szemeik sem szomorúak, hanem kölykösen kedvesek, becsületesek, jók és biztosak. Bár szénporos az arcuk, mégis nehéz elképzelni róluk, hogy röviddel a felvétel elkészülte előtt még szénnel teli csilléket tologattak, hogy hason csúsztak a lucsokban vagy nyögve bányafát vonszoltak, hogy olyan helyen dolgoztak, ahol a páratartalom határozta meg a csapat tagjainak közérzetét, mert álló helyzetben is izzadtak, pedig csak a csizma volt rajtuk, meg egy hosszú gatya, hogy kifelé szárazat tudjanak hozni.

  A fotókon látható bányászok „szívlapát tenyerükbe” szinte beleölelik az embert. Sebestyén Lajos tatabányai bányászköltő, „Akác” című versében – mintha róluk szólna – azt írja: „Térded meg nem roggyan, meg nem hajol hátad, szerszámnyél ha leszel, az lesz kézfogásod”.

  A kéznek is jelképes szerepe van Fehér János képein.

  „Zordon bércek bányász gyermekének szeretettel nyújtsatok kezet!”– mondja a bányászdal. A bányásznak a két tenyere a kenyere. „A bányász keze testvérkéz, / a társát el nem hagyja /, a saját élte árán is / a bajból kiragadja./ Hadd szorítsam meg a kezed / bányásztestvér barátom! / Mert nincs több ilyen férfikéz / e széles nagy világon.”– írja Dzsida József „A bányász keze” című versében. Amikor a fotón az egyik kezet nézem, Pista bácsi, feleségem nagybátyja jut eszembe, aki a hetes aknán dolgozott. Pár hónapos kicsi fiunk, akit saját unokájaként szeretett, szinte elmerült nagy bányásztenyerében.

  Az ember, a képek legfőbb tényezője, ott van a János által lefényképezett, megfakult, patinás, nagy csoportképeken, és „élőben” a bányásznapon felvonuló nyugdíjas, ősz hajú férfiak és asszonyok alakjában. János, a fotós az
eltűnt idő, az ifjú bányász barátokkal és „szépmosolyú” fiatal feleségekkelkoszorúzott élet nyomában jár, „Bányatelepen asszonylélekből virágzott az ének. A férfiak kevésbeszédű fajtává gyúródtak a föld alatt, ahol soha nem szól a dal.” – írja Sebestyén Lajos.

  A hűséges társak, az asszonyok is láthatók a kötet képein, akik vállalva a bányászfeleségek sorsát, a felszínen maradottak keresztjét cipelve naponta újrahaltak, és szép lassan beleőszültek a rettegésbe. 

  Miközben nézi a fotókat, sugárzásokat érez a szemlélő, mintha delejes testekkel volnának tele a képek, mintha megelevenedne körülötte a rajtuk ábrázolt világ, és kiáradna belőle rá a varázs.

  Szívek telefonálnak a fotókon egymásnak. A képeket szemlélő kitárt szíve átereszti magán a láthatatlan sugarakat, és ismeretlen szépségekben gyönyörködik. A nemes bányászszolidaritást érzi, amelynek az az alapja, hogy a társak szükség és veszedelem esetén csak egymástól várhatnak segítséget. A minden területen nélkülözhetetlen rend és fegyelem hasznosságát, a hivatástudatot, a testvéri összetartást, amit a bányászember nemcsak becsül, hanem életformájának is tekinti.

  A könyv képeit megalkotó művész szíve nem magános férfi-porta. Az egymáshoz tartozás, az egymásra utaltság érzése dobog benne. Az ember szeretete. A boldogságra, a harmonikus, teljes életre vágyó, egészséges ösztönéletű ember szíve ez a szív, egy olyan emberé, aki a vér szerinti és a nagyobb családban, a közösségben egyaránt megtalálja a helyét. Gárdonyi Géza szerint „a szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.” De János, az örök gyermek, a csupa kezdés, csupa nyugtalan szívdobogás-ember nem rejti el előlünk, szerettei, hozzátartozói és barátai elől, hanem ellenkezőleg, fotóin keresztül is elénk tárja nagy szívét. Kívánjuk, hogy még hosszú éveken keresztül dobogjon lelkesen – a könyv társszerzőiével együtt – ez a szív, János barátunk szerettei, mindnyájunk közös örömére.

  A nagy szívével a múlton keresztül a jövőbe forduló Fehér János képei a gyászon át is a remény irgalmát sugározzák, azt, hogy az élet él és élni akar, és aki él, az mindenki örüljön, mert az élet mindnyájunknak kivételes örömül jön.

  Ezt a„lélekből lelkedzett”, „szívből szívedzett” kiadványt tiszta szívből ajánlom az olvasók és „a nézők” figyelmébe.

  Habent sua fata libelli, a könyveknek is megvan a maguk sorsa. A „Nagy Életkertben” mindennek sorsa van. „Sors bona, nihil aliud”, vagyis csak jó szerencse kell, és semmi más – vallotta a költő, hadvezér és politikus Zrínyi Miklós.

  Remélem, hogy Fehér János új könyve a jó szerencse segítségével jó kezekbe kerülve, mint tiszta virág a virágzást, betölti hivatását.

 

Szilvási Csaba

                                                                                        költő